Aki kérdez: Lőrinc Katalin Ötéves a Nemzeti Táncszínház. A szakma, elsősorban a Magyar Táncművészek Szövetsége és  a Táncfórum hosszú éveken át lobbizott azért, hogy legyen a táncművészetnek saját színháza. A küzdelem 2001-ben hozta meg gyümölcsét, mikorra már kialakultak egyéb, a táncot állandó jelleggel befogadó színhelyek is. Török Jolán / A portrékat Schiller Kata készítette – Van-e küldetése ma Budapesten az egyetlen, a tánc valamennyi ágazatát befogadó színháznak, amikor egyes helyszínek (mint például a Trafó vagy a MU) már stabilan szakosodtak a táncszakma egyes szegmenseire, és odaszoktatták a szintén effélére „szakosodott" közönséget? – Ezek speciális, összművészeti helyszínek. A Nemzeti Táncszínház különböző játszóterei közül kettő viszont kimondottan a hagyományosan működő együttesek befogadására alkalmas. Elődeik, a Thália, az Operettszínház, a Madách, a Petőfi Csarnok – ezek alapozták meg a Nemzeti Táncszínház létjogosultságát. Kiderült, hogy igenis kell egy kőszínház, ahol stabil törzsközönség alakulhat ki. A Táncfórum létrejötte Galambos Tibornak köszönhető. Az ő csapatának szívós munkája erősítette meg a kulturális kormányzatot abban, hogy a táncművészet igenis kiérdemelt egy színházat. A minisztérium tehát azzal, hogy infrastruktúrát adott, az előrelátóbb szervezés lehetőségét biztosította. Ami a MU Színházat és a Trafót illeti, ezek a Táncszínház előtt jöttek létre, természetes, hogy már előbb kialakíthatták közönségüket. Egyébként éppen őket támogatva, velük együtt gondolkodva találta meg a Táncfórum annak idején a Trafó mostani helyét. Akkor bukkantunk ugyanis a Liliom utcai épületre, mikor helyszínt kerestünk a Táncszínháznak. Megtekintve rögtön láttuk, hogy a mi céljainkra nem lesz alkalmas. Emlékszem, ahogy egy este a Moszkva térről gyalog, beszélgetve mentünk a helyszínre a kortárs művészet néhány képviselőjével, köztük volt Szabó György, Berger Gyula, Angelus Iván. Még szerencse, hogy akadt egy olyan ember, mint Szabó Gyuri, akinek megtetszett, s buldog módjára kihajtotta, hogy a helyszínt a kortárs összművészet befogadására alkalmassá tegyék. A Táncszínház felett pedig – csak azért, mert nem egyetlen stílust fogad be – se ma, se holnap, se holnapután nem fog eljárni az idő. Fontos küldetésünk például, hogy a szakmai grémiumok (Fővárosi Színházi Alap, Nemzeti Kulturális Alap) döntései alapján a nyertes pályázóknak biztosítjuk új művek bemutatásához a helyszínt, szervezzük a bemutatót és a marketingjét. – Sikerült az elmúlt öt évben saját közönséget kialakítani? – A Nemzeti Táncszínház nézői ma már tudják, hogy itt, a házon belül van egy nagyszínpad, egy stúdiótér (a volt egyházi refektórium), és hogy a nagyszabású előadásokat a Művészetek Palotájában láthatják. Nem mellékes az sem, hogy eddig a külföldi együttesek meghívásához nagy színházakat kellett méregdrágán kibérelni. A Művészetek Palotájának költségvetését terhelve ez jóval olcsóbb. Azt, hogy az egyes helyszíneken mi látható, nem elsősorban a stílus, hanem az előadások technikai igénye dönti el. A Táncfórumtól örökölt költségbázis mára jelentősen megnőtt, hiszen a bérleteseink és a Baráti Kör tagjain kívül – a repertoárunk színességéből következően – újabb rétegeket is sikerült megnyernünk. – Most „helyzet" van: a színház támogatása az idei évadban radikálisan csökken, így nincs mód a tervezett műsor teljesítésére. Hogyan változtak a színház lehetőségei a fennállása óta? – A Nemzeti Táncszínház a Táncfórum jogutóda, annak csaknem változatlan alapító okiratához gyakorlatilag csak az infrastruktúrával kapcsolatos bekezdések kerültek hozzá újonnan. Az intézmény 2005-ig 3-400 millióval gazdálkodott évente. Ekkor csatolták hozzá a Művészetek Palotáját mint játszóhelyet az ehhez rendelt 178 millióval. A támogatás egészen az idei évadig – ha szűkösen is, az inflációt nem egészen követve – élénk szakmai életet, gazdag programot biztosított. Ezt az aktivitást, beleértve a fesztiválok, sorozatok szervezését, a vidéki forgalmazást, a külföldi kapcsolatteremtést, mindössze hatvanfős stáb biztosítja, s ebben benne van a portástól a ruhatárosig, a szervezőtől a technikusig mindenki. Ebből vontak el (augusztusi bejelentéssel, szinte azonnali hatállyal) 90 milliót az idei évad kerete terhére. Így aztán végig kellett telefonálnom az új produkcióval készülő alkotókat, hogy bele ne fogjanak az előadás elkészítésébe… Letárgyalt, megszervezett programoktól kell elállnunk, s csak azokat a darabokat tűzhetem műsorra, amelyeknek még szerződésben rögzített előadási kötelezettségük van felénk. Tűzoltásként megpróbáljuk növelni a vidéki előadásaink mennyiségét. – Milyen kiutat látsz ebből a helyzetből? – Erről nem szeretnék beszélni. Nyilván alkalmazok technikai fogásokat, ezért aztán azt mondják: a Joli úgyis megoldja. Egyedül az lenne a jó megoldás, ha az idei eredeti költségvetést – ami viszonylagosan nem jelentős – megkaphatnánk. Az alaposan vizsgálódóknak észre kell venniük, hogy rendkívül gazdaságosan működik a színház. – Visszatérve a közönséghez: milyen előadásoknak volt sikerük, minek nem? – Nagyon fontos, hogy egy darab hányféle társadalmi réteget és korosztályt tud megszólítani. Amelyikre a tízéves tanulótól a nyolcvanéves nagypapáig mindenki eljöhet, annak nagyobb a nézettsége. Ha viszont olyan, hogy, mondjuk, a pszichológia vagy szociológia iránt érdeklődőket foglalkoztatja inkább, akkor feléjük kell nyitnunk. Itt van például egy népszerű műsor: a Budapest Táncegyüttes Kalotaszegje. Aki erre eljön, az előtérben elhelyezett kivetítőn láthatja, hogy legközelebb milyen alternatív előadás lesz a Refektóriumban. Egy másik példa a Két alkotó egy színpadon című sorozat (az ötletet a Táncfórumtól örököltük): itt olyan előadásokat illesztünk egymás mellé, melyek eltérő rétegeket vonzanak. Ilyen volt nemrég Bozsik Yvette és Fehér Ferenc közös estéje, melyre sikerült rábeszélnem a művészeti tanácsot és az alkotókat. Megtelt rá a színház. Beszéltem utána nézőkkel, akik közül sokan az egyik koreográfus darabjára, míg mások a másikéra nem mentek volna el, és nagyon örültek, hogy végül valami számukra újjal is megismerkedtek. Ezek a közönségszervezés apró lépései, de hiszek bennük. Közönséget szervezni ma amúgy is nagyon nehéz. Nem az igény csökkent, hanem egyszerűen a kiadások emelkedése miatt a háztartások gazdálkodásában a kultúra a sokadik helyre szorult. Tripla energiát kell tehát fordítanunk arra, hogy eladjuk a jegyeket. – Elhangzott, hogy művészeti tanács működik a Táncszínházban. Ezzel magyarázható, hogy szakmai kérdésekről gyakran többes szám első személyben beszélsz? – Az alapítás óta Novák Ferenc, Bozsik Yvette és Kiss János tagja a grémiumnak. A színház programjának megtervezéséhez először is megérdeklődjük az együttesektől, milyen produkciókkal kívánnak fellépni. Ezt a művészeti tanács megvitatja. A többes szám persze a közeli munkatársaimra is vonatkozik. Van köztük egykori táncos is, például a marketinges. Gyakran vitatkozunk a programokról – akár utólag is. Sokan dolgozunk azon, hogy a műsor minél jobb legyen, de a biztos siker előre nem borítékolható. Szeretném azt tudni, melyik színigazgató tudja előre, milyen lesz az előadás, amit jóval elkészülte előtt műsorra tűz. Azt tudhatjuk, hogy az adott alkotó mit mutatott fel addig a pillanatig, amíg döntünk róla, de hogy milyen lesz a következő műve, az nem kiszámítható. – Akkor most térjünk el a többes számtól, beszéljünk arról az egy személyről, aki végső soron mindezért felelős! Milyen típusú vezető vagy? – Az élet úgy hozta, hogy két gyermekemet hat- és tízéves koruktól teljesen egyedül kellett felnevelnem: ez tanított meg jól gazdálkodni, talán ezért tudok válságos helyzeteket is kezelni. Ami pedig a munkatársaimmal való kapcsolatot illeti, az évi négyszáznegyven rendezvényt valószínűleg csak úgy képes lebonyolítani a maroknyi csapat, csak úgy lehet hatékony a team minden tagja, ha személyre szabottan figyelembe veszem egyéniségüket. Mindenkit másként kell motiválni. Török Jolán / A portrékat Schiller Kata készítette – Számít, hogy nő vagy? – Jó kérdés. A díszítők tárvezetője egyszer azt mondta: ő soha nem tudta volna elképzelni, hogy női vezető keze alatt dolgozzon. Ôt kéne megkérdezned. „Rossz nyelvek" szerint nincsenek igazgatói allűrjeim. Amikor a Magyar Táncművészek Szövetsége megkapta ezt a színházat, sokan azt mondták: úgyse fog működni, felesleges pénzkidobás. Azt hiszem, öt év alatt sikerült bebizonyítani, hogy van rá létező igény. Nincs mese, ezt a nézettségi adatok bizonyítják. Jön a könyvvizsgáló, és megnézi az eladott jegyek számát: ez jelzi a nézettséget, protokolljegyek nélkül! Tavaly ez a szám 92 százalékos telítettséget jelzett, s ebbe persze éppúgy beleértendő a Refektórium esetenként húsz nézője, mint a lépcsőket is megtöltő estek száz százalék feletti adatai. – A helyszín – a Várnegyed – determinál: itt nyilván több turista fordul meg, mint más színházakban. Mi érdekli őket leginkább? – Ez változó. A családos diplomaták, az itt dolgozó külföldiek például rendre eljönnek a gyermekdarabokra, és azután a család felnőtt tagjait gyakran látom esti előadásokon is. Külföldi diákok is szép számban jönnek, éppen azért, mert itt többfélét láthatnak. Különben is nyitunk a külföld felé. Ezt elsősorban a fesztiválprogramjaink jelzik, legcélirányosabban a Győrben kétévente megrendezett Magyar Táncfesztivál. Az idén második alkalommal vettünk részt a düsseldorfi Nemzetközi Táncvásáron, ahol nemzetközileg népszerűsítettük a magyar táncművészetet, különös tekintettel a kortárs táncra. Most először szerepelt a vásár történetében a showcase programban magyar együttes. Könnyű azt írni, hogy a Veszprémi Összművészeti Fesztiválra nem kell VIP-kártya, de ha az, aki ezt mondja, tud nekem javaslatot adni arra, hogy a huszonkilenc meghívott külföldi menedzser és szakember jelenlétét hogyan lehet másképpen akadálymentesen lebonyolítani, azt meghallgatom. Megjelenik néhány írás, ami nem esik jól. – A kritika véleményt nyilvánít. Ez joga és kötelessége, nem? – Igen, de elemző, segítő kritikáknak kéne megjelenniük, a sommás megállapítás nem elegendő. Ahogyan annak idején Gerencsér Ágnes, Maácz László, Körtvélyes Géza, Kővágó Zsuzsa vagy Kaposi Edit leírták a meglátásaikat, azzal az alkotónak segítettek, esetleg át is gondolhatta a munkáját. Segítenünk kellene egymást. Együttműködés segítette a veszprémi fesztivált éppúgy, mint a dunaújvárosi Monotánc Fesztivált vagy a Miskolci Tánchétvégét. Össze tud fogni a szakma, ha kell. Például, mivel a Trafó nem repertoárszínház, tehát csak néhány napot tud adni egy produkciónak, utána mi játsszuk tovább. A cél az, hogy minél szélesebb körben megismertessünk egy alkotást. Mint táncosmúlttal is rendelkező ember tudom, milyen rövid pálya ez, és mindent meg akarok tenni a táncosokért. – A Ludwig Múzeum területére történő „kiterjeszkedést" is az előadók lehetőségeinek bővítése indokolja? – Az új nézőréteg bevonása is fontos tényező. Engem teljesen megfogtak a LUMÚ terei, odaképzeltem a kortárs előadásokat, és addig jártam Néray Katalin nyakára, míg el nem indulhatott a „LUMÚ 10-től 10-ig" program. Minden hó utolsó szombatján délelőtt interaktív gyermekjátékot vezet egy művész – legutóbb Berger Gyula –, ezt délután az ifjúsági kurzus, este pedig előadás követi a múzeum helyiségeiben. A képzőművészettel való párosítás azért is jó, mert nyelvtudást nem igénylő művészet mind a kettő. Most tárgyalok egy újabb, újpalotai kiállítótérről. Ott akár a környező településekről, Dunakesziről, Fótról, Vácról is behozható a közönség. Próbálom ezeket a kapcsolatokat úgy alakítani, hogy vidéki múzeumi szakembereket invitálok meg az előadásainkra: hátha kedvük támad meghívni valakit a termeikbe kiállításmegnyitóra, foglalkozásokra. Ilyesmiken gondolkozom mostanában. Tervem van elég. AZ INTERJÚT LŐRINC KATALIN KÉSZÍTETTE